Kézilabda kupa

– Hat év, hat csapat, fogalmazta meg a Balatonfüreden töltött időszak össze- foglalóját. Mit értett ez alatt?
– Minden idényben új csapatot kellett összerakni. Nehéz feladat volt, ugyanakkor a munka szépségét is ez jelentette. Nehezítette a dolgunkat, hogy elmentek a tehetségek, a másik oldalról viszont jött az új kihívás, be kellett építeni az újakat. Mindig volt egy olyan poszt, amelyikben kiemelkedőek voltunk, és megnyerte a csapatnak a meccseket. Volt, hogy a bal oldalon voltunk erősek, aztán az irányítók húzták az együttest, máskor a jobbátlövők vagy a kapusok. Azt viszont sosem tudtuk kipróbálni, hogy milyen az, ha megtartjuk a legjobbakat, hiányposztra igazolunk, és a csapatunk teljes. Akkor megcélozhattuk volna a bajnoki harma- dik helyet. Persze mi mindig úgy indultunk neki a szezonnak, hogy felküzdjük magunkat a dobogóra, de őszintén megvallva, a Tatabánya minden évben erősebb, stabilabb kerettel rendelkezett, mint mi. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy összességében jó eredményeket sikerült elérni. Három alkalommal ünnepelhettünk Magyar Kupa bronzérmet; kétszer be- jutottunk az EHF-kupa csoportkörébe; a bajnokságban három szezonban a Veszprém, Szeged, Tatabánya trió mögött a negyedik, egyszer az ötödik és egyszer a hatodik helyen végeztünk.

– Az utolsó, befejezetlen idényben a hatodik helyen álltak az NB I-ben, a Magyar Kupában pedig bejutottak a négyes döntőbe. Mindkét sorozatban megvolt az esélyük az újabb medálra. Bánkódik emiatt?
– Kár érte, ám sajnos ez így alakult, nem tudunk vele mit csinálni. Egyébként épp jó formába lendült a csapatunk, amikor lefújták a bajnokságot. Az utolsó, Veszprém elleni mérkőzé- sünkön kimondottan jól játszottunk, előtte szépen hoztuk a meccseket. A Ferencváros elleni idegenbeli találkozó lett volna a sorsdöntő rangadó, de azt már nem játszhattuk le.

– Mire a legbüszkébb a füredi időszakból, illetve van-e valami miatt hiányérzete?
– Büszke vagyok az elért eredményekre, a kupabronzokra, a nemzetközi szereplésre, és arra különösen, hogy sok fiatal tehetség nálunk lett első osztályú játékos, és értékes tapasz- talatokat szereztek. Sokan kerültek be tőlünk a válogatottba és már a Bajnokok Ligájában játszanak. A hat év alatt többször is megrángattuk az oroszlán bajszát, itthon a Veszprémnek és a Szegednek is okoztunk melegebb pillanatokat. Egy komolyabb hiányérzetem van, Tatabányán egyetlen alkalommal sem sikerült nyernünk. Hazai pályán többször is megleptük nagy riválisunkat, de ellenük idegenben képtelenek voltunk eredményesek lenni. A veszprémi és a szegedi csarnok mellett egyedül a tatabányai arénából nem tudtunk pontot, pontokat elhozni.

– Hat év hosszú idő, rengeteg tapasztalattal. Mennyit változott szakvezetőként egy ilyen élménydús korszak alatt?
– Rengeteget változtam és a tapasztalatokat igyekeztem felhasználni a munkámban. Az igazság az, hogy nagyon sokat kaptam a Balatonfüredtől. Először is egy komoly lehetőséget, itt kibontakozhattam, mint edző. Említettem, hogy mindig új csapatot kellett építeni, de hozzá kell tennem, mindig jó csapatunk volt. Olyan játékosokkal dolgozhattam együtt, akikkel magas célokat lehetett kitűzni. Öröm és megtiszteltetés volt Füreden dolgozni. Úgy érzem, nemcsak kaptam, hanem adtam is, mindent beletettem a munkába, a legjobb tudásom szerint irányítottam a csapatot. Nemcsak kiváló játékosaim voltak, a klubvezetést is dicséret illeti. Kiemelném Bóka István polgármestert, aki él-hal a sportért, Eppel János elnököt, vala- mint Bene Tamás ügyvezetőt és Bodor Imre csapatmenedzsert, akik szakmailag is sokat segítettek. Szathmári János és Igor Zubjuk munkája szintén rengeteget számított nekem. Bár egy edző ne minősítse magát, azt megteszik az eredmények, de azt gondolom, hogy fejlődtem Füreden, és ezt a klubnak köszönhetem.

– A fiatalok meghatározó szerepet játszottak és játszanak most is Füreden. Mit tanácsol a tehetséges kézilabdázóknak, hogyan építsék fel a pályafutásukat?
–  Nincs két egyforma játékos, ugyanolyan személyiség, ugyanakkor azt el lehet mondani, hogy érdemes betartani a fokozatosság elvét. Fokról fokra kell haladni, Balatonfüred ebből a szempontból is remek hely, hiszen a tehetségek megmutathatják a tudásukat a honi leg- jobbak között. Megkapják az esélyt arra, hogy feljebb lépjenek, ami természetesen nem sikerülhet mindenkinek. Nekem rengeteg jó tapasztalatom van az elmúlt hat évből, a kezem alá kerülő fiatalok remekül dolgoztak. Persze nekik is voltak jobb és rosszabb napjaik, de egyikükről sem tudom elmondani, hogy ne tette volna oda magát százszázalékosan a napi munkában vagy a meccseken.

– A pedagógiai érzék még inkább felértékelődik egy edzőnél, ha „csikócsapata” van. Bár láttuk morcos ábrázattal a kispad előtt, kívülről mégsem tűnik túlsá- gosan szigorú szakembernek.
– Én olyan ember vagyok, aki szereti a jó hangulatot. Ért is olyan kritika, hogy nem vagyok elég keménykezű, de az igazság az, hogy egyszerűen játékos párti vagyok. Megértem a játékosokat, hiszen sok időt töltöttem el az ő oldalukon. Persze, ha kell, kemény is tudok lenni. Egyszer-kétszer felborult nálunk is az öltözőben a gyúrópad, amikor éreztem, hogy szép szóval nem lehet elérni azt, amit szeretnék. Volt egy alkalom, amikor gyengén játszott a csapat, és emiatt bizony üvöltöttem. Odajött segítőm, Szathmári János, és azt mondta: Csoki, ne üvölts, szépen, normálisan is lehet velük beszélni. Két nap múlva az egyik kapusunk hatodszorra rosszul indított edzésen, mire Szathmári üvölteni kezdett. Odamentem hozzá: ne üvöltsél, János, szépen is el lehet mondani, mi a hiba. Összenevettünk. Szóval láttuk magun- kat kívülről is, ha nem, akkor figyelmeztettük a másikat. Szigorúak voltunk, de igyekeztünk fenntartani a jó a hangulatot.

– Voltaképpen miért ért véget a füredi időszak, és merre tovább?
– Lejárt a szerződésem. Információim szerint a vezetők meg voltak elégedve a munkámmal, de váltani szerettek volna. Megvallom, nekem sem jön rosszul a környezetváltás, a felfris- sülés. A jövővel kapcsolatban konkrétumot még nem tudok mondani. Vannak ajánlataim, lehetőségeim, a közeljövőben döntök, hogy melyik irányban, hol folytatom.

Forrás: Napló / Horváth Gábor