Kézilabda kupa

Ha másokra hallgat, Ljubomir Vranjes soha nem lesz kézilabdázó. Alacsony termete miatt nem sokan hittek benne, hogy lesz keresnivalója a sportban, 166 centis magasságával Magyarországon biztosan eltanácsolták volna. Szerb bevándorlók gyerekeként már Svédországban, Göteborg külvárosában született, a helyi klubban kezdett el először játszani, hogy aztán akaraterejével és győzni akarásával mindenkire rácáfoljon: játékosként 164 meccsen 451 gólt szerzett a svéd válogatottban, világbajnok és háromszoros Európa-bajnok lett, spanyol és német klubokban játszott, a Flensburggal 2007-ben Bajnokok Ligája-döntőig menetelt. Maradt a klubnál, először, mint segédedző, majd sportigazgató és vezetőedző. 2012-ben Kupagyőztesek Európa Kupáját, 2014-ben Bajnokok Ligáját nyert a csapattal, 2015-ben a világ legjobb edzőjének választották. 2017 nyarán jött a Veszprémhez és a válogatotthoz, hogy a klubbal Bajnokok Ligáját nyerjen, a válogatottnál pedig egy új, fiatal csapatot építsen és kivigye őket a 2020-as olimpiára. A 2018. évi januári Európa-bajnokságon győzelem nélkül zárt a válogatott, de hosszú távra építkezik, és nem fél konfliktust vállalni a szövetséggel sem, ha a sikerhez ez szükséges. Kézilabdáról, pénzről, politikáról, fiatalokról és Instagramról beszélgettünk vele.

          – Felforgatónak tartja magát?
          – Így is lehet nézni, de nem biztos, hogy ez a legjobb szó rá. Ami biztos, hogy az utolsó érmet 1986-ban szerezte a magyar férfi válogatott kézilabdában. Jó régen volt. Az utolsó eredmény 2012-es negyedik helyezés a londoni olimpiai játékokon – sok évben volt erős a csapat, de akkor sem nyertek érmet. Valami tehát láthatóan nem működik. Nem én találtam ki, ez tény. Lehet, hogy Magyarországon igen, de nem vagyok új srác a szakmában. Van egy szemléletem, ahogy látom és játszom a kézilabdát. Azt akarom, hogy a magyarok, a játékosok és a szurkolók lássák és higgyenek ebben. Elvégre mit veszíthetünk, ha valami újat próbálunk ki a következő években?!

          – Azért sokan meglepődtek, hogy pozitívan nyilatkozik, miután pont nélkül végeztünk az Európa-bajnokságon.
          – Igen, de nem értem, miért: a magyar válogatott jelenleg nincs a top 10 csapat között. Ha elkezdünk építeni valamit, akkor természetes, hogy van egy visszaesés először. Öt játékos vonult vissza a torna előtt, összesen 1000 válogatott mérkőzés tapasztalattal. A fiataloknak, akiket helyettük hívtam be, csak néhány meccses tapasztalatuk volt. Ha megnézi a sikeres edzőket sportban és a cégvezetőket az üzleti világban, legalább négy-öt évet töltenek  el ugyanott. A tudás és elkötelezettség mellett a türelem kulcsfontosságú a sikerhez. Én nem az az edző vagyok, hogy „jaj, legalább egy meccset nyerjek a tornán, és akkor oké vagyok”. Nem túlélni akarok, hanem győzni. És hajlandó vagyok az építkezéshez lebontani néhány szintet, hogy végül a csúcsra jussunk.

         – A debütálása mindenesetre nem volt mentes a konfliktusoktól.
          – Az Európa-bajnokságot követően elindítottam egy párbeszédet, még ha nem is szándékosan, hanem így alakult. És ezt nagyon jónak tartom, mert mindenki a kézilabdáról beszél – például most is itt vagyunk –, és szükségünk van arra, hogy felébredjünk. Lehet, hogy nem mindenben van igazam, de jöjjenek és győzzenek meg, hogy ők gondolják jól. A leggyorsabb út a fejlődéshez, ha egyenesek és őszinték vagyunk egymással. Megnéztem majdnem az összes mérkőzést a magyar bajnokságban, hogy átfogó képem legyen. Feltűnt például, hogy vannak fiatal szélsők, akiknek nem helyes a kéztartása lövéseknél. Svédországnak, Dániának, Németországnak vagy Norvégiának rengeteg fiatal szélsője van, korán elkezdik gyakoroltatni a helyes technikát, és rengeteget lőnek szélről.  Megnéztem vagy 30 edzést az utánpótláskorúaknál, és egyet sem láttam, ahol a szélsőket edzették volna. Lehet csak véletlen egybeesés. Kíváncsi vagyok, hogyan gyakoroltatják velük az egyéni technikát, szívesen megosztanám a tapasztalataimat. Azt akarom, hogy nekünk is olyan szélsőink legyenek majd egyszer. Veszprémben könnyebb dolgom van, tudok játékosokat igazolni, de a válogatottba ki kell nevelni a játékosokat. Az egész magyar bajnokságnak jobbnak kell lennie, jobban és többet kell edzenie. Ehhez egyedül kevés vagyok, az összes edző segítségére szükségem van. Ezért is írtam nekik levelet: tudni akarom, mit gondolnak a magyar kézilabdáról, és hogyan tudjuk jobbá tenni, és segítsék megtenni a következő lépéseket.

          – Hányan válaszoltak?
          – Nyolcan.

          – Mennyiből?
          – Tizenháromból.

          – Az nem olyan rossz arány.
          – Lehet, hogy nem rossz, de ha Svédországban teszem ezt, akkor 14-ből 14-en válaszolnak. Németországban 18-ból 18-an. Nekem, mint profi edzőnek, ez furcsa. Én egy olyan ember vagyok, aki ha valamit lát, kimondja. Én nem várok három hetet, aztán elkezdem halkan, hogy „talán, esetleg ki kéne próbálnunk inkább ezt…”. Azonnal szólok, különben az időt vesztegetjük, időnk pedig nincs sok.

          – Akkor mondhatjuk, hogy felforgató. Nem ehhez a mentalitáshoz szoktunk itthon.
          – Olyan vezető vagyok, aki egyenes és őszinte, és értékelem azokat az embereket, akik egyenesek és őszinték velem. A lényeg, hogy azzal bíztak meg, hogy építsek fel valami újat, és lépésről lépésre haladok ezen az úton. Ha nem elégedettek velem és hat hónap elteltével mégsem építeni akarnak, akkor hozniuk kell egy döntést, ez nem az én hatásköröm. Úgy hiszem, a játékosok jelentős része benne van, és nekem ez a legfontosabb. Nem ez az első alkalom, hogy fel kell építenem egy csapatot.

          – A korábbi csapatánál, Flensburgban az egyik évben még játékos volt, a következő évben már edzette őket. Milyen volt az átmenet?
          – 2009-ig csapatkapitány voltam a csapatban, amikor szezon közben ki kellett hagynom, mert fájdalmaim voltam. Az ágyból alig tudtam felkelni, ki kellett gurulnom. Végül úgy döntöttem, hogy visszavonulok. Pár hónapig segédedző voltam, majd a klub marasztalt, hogy legyek sportigazgató,  aztán nem egészen két év múlva a vezetőedző is egy személyben. Ez egy elég nehéz időszak volt Flensburgban, a klubnak pénzügyi gondjai voltak. Az első feladatom sportigazgatóként az volt, hogy csökkentsem a játékosok fizetését.

          – Erős kezdés. Velük edz, aztán meg elveszi a fizetésüket. Hogyan menedzselte?
          – Rémes volt. Borzasztó érzés. Egyesével leültem mindenkivel, és elmondtam nekik, hogy most ez a helyzet van, a múltban hozott a klub néhány rossz üzleti döntést, amit nekünk ki kell javítanunk, hogy a következő szezonban is tudjuk folytatni. A probléma az volt, hogy a vezetőség azt akarta, hogy egyes játékosoknak többel, 35 százalékkal csökkentsük a fizetését, míg másoknak 20 százalékkal. Mondtam, hogy ez lehetetlen. A játékosok beszélni fognak egymással, szétrombolja a csapatot, rossz hatással lesz az eredményekre. Mindenkinek ugyanannyiról kell lemondania.

          – A vezetőknek is?
          – Igen, a menedzsmentnek is.

          – Hányan hagyták el akkor a klubot?
         – Senki. Mindenki elfogadta. Őszinte és egyenes voltam. Néha fájdalmas, de működik, akár játékos, akár edző vagy, kivívod a tiszteleted. Megmentettük a klubot. Amikor átvettem a csapatot, hatodik volt a német bajnokságban. Ezután elkezdtünk egy új, fiatal csapatot építeni, és három év múlva, 2014-ben megnyertük a Bajnokok Ligáját.

          – Reméljük, Magyarországon is így fog sikerülni. Apropó, miért jött Magyarországra 2017 nyarán?
          – Németországban minden harmadik nap meccset játszol, és mindegyik olyan, mintha Bajnokok Ligája mérkőzés lenne. Hat évig csináltam, 12-14 órákat dolgoztam naponta, a végére kissé meghaltam belül. Változásra volt szükségem, új kihívásokra. Egyszer már megnyertem a Bajnokok Ligáját, és újra nyerni akarok a Veszprémmel. Előbb egyeztem meg a Veszprémmel, utána nem sokkal jött a felkérés a magyar szövetségtől a válogatott irányítására. Öt országtól kaptam még ajánlatot, hogy legyek a szövetségi kapitány, azért vállaltam el a magyar férficsapatot, mert a Veszprém és a szövetség szorosan együtt dolgozott, valamint közel akartam lenni az idősödő szüleimhez. Mindkét munka nagy kihívás: egy világsztárokkal teletűzdelt klub, és egy válogatott sok fiatal és még tapasztalatlan játékossal, akikkel a cél a 2020-as olimpia Tokióban.

        – Hogyan kezdett neki az építkezésnek?
        – Ugyanúgy, ahogy Flensburgban. Itt is az első dolgom az volt, hogy csináltam egy SWOT-analízist a Veszprémre és a válogatottra is: összeírtam a csapatok erősségeit, gyengeségeit, és hogy milyen lehetőségeket és veszélyeket látok. Ezután megtartjuk az erősségeket, kiküszöböljük a gyengeségeket, kihasználjuk a lehetőségeinket és elhárítjuk a veszélyeket.

        – Elég egyszerűnek hangzik. Hogy néz ki ez a gyakorlatban?
        – Majd meglátjátok!... A legnagyobb kihívás Veszprémben nem csak a kézilabda: tudtam, mielőtt jöttem, hogy nyolc játékosnak nincsen szerződése a jövő évre. Többjük egyre idősebb, családjuk van. Az emberek elfeledkeznek erről. Van, aki azóta kapott szerződést, de vannak, akik még nem. Ez kihat a játékra is. A Veszprémben a spanyol stílusú kézilabdát játsszák már jó ideje, és meg akarom tartani, ami működik. De az én játékomat is viszont akarom látni, meg kell találnunk az egyensúlyt. Az én kézilabda-filozófiám alapja a védekezés és a futás: a stabil védelemmel és kapussal megszerezni a labdát, lerohanni az ellenfelet, és rendezetlen védelem ellen 3-4 másodpercen belül könnyű gólokat szerezni. Ebből akarok többet a jövőben.

        – És a válogatottnál? Mi jött ki az elemzésében?
        – Jó egyéni támadóink vannak, akik akárhonnan gólt tudnak lőni. De én egy olyan edző vagyok, aki szereti a védekezést és a lerohanást. Az Európa-bajnoki keretben a tizenhét játékosból mindössze kettő játszik rendszeresen védekezésben a legmagasabb szinten a klubjában. Gyors játékot akarok, nincs idő mindig játékost cserélni védekezés és támadás között, ezért kétirányú – védekezésben és támadásban is bevethető – játékosokra van szükségem, akikből egyelőre még nincs sok. Pozitívum, hogy megjelentek a színen fiatal játékosok, akik ígéretesek, ha türelmesen dolgozunk velük.

        – Vranjes, a játékos a gyorsaságáról volt híres. Milyen az edző Vranjes, mit vár el a játékosaitól?
        – Sosem vagyok elégedett, mindig többet akarok. Minden nap rengeteget olvasok kézilabdáról, pszichológiáról, folyamatosan képzem magam. És a legfontosabb, amit várok, az a szenvedély. Akarjad, amit csinálsz. A lustaság a létező legrosszabb dolog. Ezt még nem meséltem el korábban. Az első edzésen, amit a válogatottnak tartottam, 2017 októberében, valamit észrevettünk a kollégámmal, Björnnel (a szintén svéd Björn Sätherström, a válogatott segédedzője – szerk.): „Tudják ezek a srácok, hogy az országukért vannak itt?” Egyáltalán nem láttuk rajtuk. Sokat beszéltünk ezután erről a felkészítés alatt a játékosokkal, és garantálom, hogy ezután sosem láttuk még egyszer ezt újra a csapaton. Az Európa-bajnokságon mindenki akart, mindenki harcolt. A tudás, a tapasztalat egy dolog, de égned kell belül, amikor magadra veszed a válogatott vagy a klubod mezét.

        – Amikor új csapata van, hogyan közelít hozzájuk, hogyan ismeri meg őket?
        – Színek szerint rendezem őket a személyiségjegyeik alapján: piros, kék, sárga és zöld szerint. Minden ember személyisége leírható négy színnel, ebből az egyik szín erősebb, személyiségének ez lesz a fő színe. A piros vezető, domináns alkat, a kék analitikus, elemző, a zöld stabil, kiszámítható, a sárga pedig inspiráló, kreatív.

        – Hogyan képzeljük ezt el, tesztet töltet ki?
        – Nem, egyenként leülök velük beszélgetni, nyomás alá helyezem edzésen, megfigyelem a viselkedését. Ha figyelmes vagy, sok mindent megtanulsz a játékosaidról, és hogy hogyan kezeld őket. Ismernem kell őket és tudnom kell, hogyan kommunikáljak velük, hogy gyorsan megértsük egymást nyomás alatt. A legtöbb sikeres csapatban van öt-hat piros játékos. Az üzletben is a legtöbb sikeres vezető piros, esetleg kék. A válogatottban a legtöbb játékos fő színe zöld: türelmes, reális, mindig elvégzi a munkát, de nem vezér. Volt pár sárga: ők kreatívak, szórakozottak, a csapat bohócai, sokat beszélnek. És még néhány erős kék. De egy piros sem. Sok csapatot láttam már játékosként és edzőként, de ilyennel még nem találkoztam.  A piros és a zöld pedig nehéz párosítás – én 85 százalékban piros vagyok játék közben. A piros a pirosnak megmondja, hogy hülye vagy, ne csináld azt, így csináld. A zölddel nem szabad így kommunikálni, mert kárt okozol.

          – Mekkora részben pszichológus egy edző?
        – Ötven százalékban. Egy edző a mentális erejével rombolni és építeni is tud.

        – Mindig így volt ez?
        – Nem, amikor én játékos voltam, akkor nem beszéltünk mentalitásról, „öltél vagy megöltek”.

        – A sport változott?
        – A világ változott. Amikor elkezdtem kézilabdázni, nem volt telefonom, játékkonzolom – bár volt egy Commodore64-em. Most már van internet és közösségi média, a Facebook, az Instagram, a Twitter tele van motivációs szövegekkel és beszédekkel. Ez megváltoztatja a fiatalokat, máshogy nőnek fel. Ez van, a világ halad, nem tudod, és nem is kell megállítani. Lépést kell tartanod, különben lemaradsz és elveszted a kapcsolatot a fiatal játékosokkal és a csapattal. Ezért vagyok én is aktív Instagramon, Twitteren és Facebookon.

        – Lát egy vezéregyéniséget, akár a fiatalok közül?
        – Született vezetőt? Nem. De fel lehet építeni egyet.

        – Érezhető Nagy László visszavonulása?
        – Nagy Laci a leghíresebb magyar férfi kézilabdázó, nagy teret foglalt el a válogatottnál, ami most, hogy visszavonult, üres. De azt sem szabad elfelejteni, hogy Laci ezt nem Magyarországon, hanem külföldön építette fel.

        – Ha van egy fiatal játékosa, hogyan kezdi el beépíteni a csapatba?
        – Néha egy fiatal játékosnak először csak figyelnie kell és tanulnia. Utána adhatok neki egy egyértelmű szerepet. Ha nem igazán érzi a helyét a csapatban, azt mondom neki, hogy csináljunk egy filmet. Ha jól csinálta, legközelebb odamegyek hozzá edzés után, és elmondom neki, hogy nagyon elégedett voltam a teljesítményével. Még kétszer-háromszor ezt megcsinálja, és adok neki még egy feladatot, és így tovább. Így lehet felépíteni a magabiztosságukat, és hogy higgyenek magukban. Ha túl sok terhet raksz rájuk, kudarc éri őket, de pontosan tudod, hova lépjetek vissza, mert lépésről lépésre lehet fejlődni. Van, amikor direkt nagyobb feladatot adok egy játékosnak, mint amire képes, ha túl sokat képzel magáról, és dolgozni kell a hozzáállásán.

        – A TAO-rendszer miatt sok pénz jelent meg hirtelen a magyar kézilabdában. Érzi ennek a hatását?
        – A sport és a pénz együtt jár az egész világon, nem csak Magyarországon. Olyan ez, mint a cirkusz: azért fizetnek minket, hogy ugráljunk és lőjünk, csináljuk a show-t és mindenki tapsol. Ha a sportban jó vagy és pénzt keresel vele, akkor is csak egy rövid ideig tudsz a legmagasabb szinten játszani, és közben tönkreteszed a tested. A magyar bajnokságban van egy szabály, hogy maximum három külföldi játékos szerepelhet a keretben büntetés nélkül (szerepelhet több is, csak extra légiósonként öt millió forintot kell fizetni a szövetségnek – szerk.). A kluboknak szüksége van a magyar játékosra, akinek ha nem ígérnek annyit, amennyit szeretne, elmegy máshova. Nincs verseny, a klubok tehetetlenek, nem tudják azt mondani, hogy ennyi fizetésért két légióst tudnék igazolni, akik versenyeznek ugyanazért a helyért.

          – Ez teljesen érthető a klubvezetők szemszögéből nézve. De mint a magyar válogatott kapitánya, nem jobb, hogy a kluboknak magyar játékosokat kell foglalkoztatniuk?
          – Abszolút, a fiatal játékosok fontosak a jövő szempontjából, de beszéltem edzőkkel, és ha a kluboknak nincs erre pénze, akkor megoldást kell találnunk a problémára! A Veszprém és a Szeged megteheti, még esetleg a Tatabánya és a Balatonfüred is, de most az összes magyar egyesületről beszélek. Flensburgban azt csináltuk, hogy fizetési sapkákat vezettünk be a fiataloknak: kezdésként például 500 euró. Ha látom a fejlődést, hogy egyre jobb, akkor adok neki 750 eurót. Ha megugorja a következő szintet, akkor beszélhetünk a szerződésről.

        – Mit tud mondani annak a 20 éves játékosnak, aki sokszorosát keresi, mint a szülei, hogy többet akarjon, mint a pénz?
        – Először is, nem hibáztatom őket. Ha azt mondanám, hogy ennyit fizetek neked, te nemet mondanál? Dehogyis. Szerencsés, hogy van egy hobbija, és fizetnek érte. Nem az ő hibájuk, ilyen a rendszer. De nem jó módszer a fiatal játékosokat csak pénzzel motiválni. Nekem 23 éves koromig munkám volt a kézilabda mellett, pincérkedtem és pultoztam. Reggel fél hatkor keltem, megcsináltam a reggeli kondis edzést, aztán bementem dolgozni, majd munka után délután edzésre, és néha még utána is visszamentem dolgozni.

          – Számoljunk: ötszörös svéd bajnokként igazolt Spanyolországba, amikor 25 éves volt. Tehát két-háromszoros bajnokként poharakat hordozott. Most viccel?
          – Nem. Jó volt a bárban, hogy ismert vagyok. A lényeg, hogy nem pénzzel kell motiválni a fiatalokat. Arra kell motiválnunk, hogy fél hatkor felkeljen, kondizzon, majd munka után eddzen keményen úgy két éven keresztül. Ha utána is ilyen keményen edz, akkor később talán lehet belőle akkora sztár, mint Karabatics vagy Hansen.

        – A pénzzel együtt jött a politika is a sportban. Mit gondol erről?
        – Megvan a joguk, hogy döntsenek, de az igazat megvallva nem tartom szerencsésnek. Nézzük így: ha én autót vezetek, és nem működik a motor, és nem vagyok autószerelő, akkor engedem, hogy megjavítsa valaki, aki ért hozzá. Nem megyek oda és mondom meg, hogy hogyan csinálja, mert egy fenét sem tudok a motorokról, és ha profikra hagyom, mindig megjavítva kapom vissza az autómat.

        – Érzettl valamikor politikai nyomást?
        – A sportban mindig nyomás van rajtad. Magyarországon, mondjuk úgy, új dolgokat tapasztalok. De én az vagyok, aki vagyok, nem fogom megváltoztatni a személyiségemet azért, mert valakinek ez nem tetszik. Nem magamért csinálom, hanem a magyar kézilabdáért, a játékosokért, a szurkolókért, és a jövőért. Profi kézilabda edző vagyok, ez a munkám. De ott van emellett az életem, a családom is. Nem vesztem el az életem, ha elvesztem a munkám – és azt hiszem, elég hamar találnék állást.

        – Lehet, hogy így fogja fel, de Magyarországon a sport élet-halál kérdés.
        – Nekem is. Győzni akarok, mindig. Én régi motoros vagyok: nem akarom, hogy engem öljenek meg, én ölök! De törekszem az egyensúlyra és realista vagyok. Amikor most beszélgetünk, én csak Ljubo vagyok. Sok-sok év után tanultam meg szétválasztani ezeket. Amikor elvesztesz egy nagy meccset, nagyon nehéz csak úgy otthagyni – de hazamegyek a gyerekeimhez és a feleségemhez, velük nem lehetek az edző Ljubo. De miután lefeküdtek, újra leülök a számítógép elé, kielemzem a mérkőzés minden részletét, akár hajnali háromig. Aztán reggel kelek hatkor, és kezdem elölről. De megvan emellett az életem, és ez mindennél fontosabb nekem.

         – Mit csinál a Ljubo, amikor nem a pályán van?
        – A családom az első, velük töltöm az időmet. Szeretek enni! Náncsi néni vendéglőjében van a legjobb bableves a világon! Imádok fotózni, régebben készítettem fotókat honlapoknak is, de nincs már rá időm. Szeretem az utcai fotókat, az épületeket, embereket megörökíteni. Az Instagram most az én világom. A fotóimmal ezeknek az embereknek, és a követőimnek akarom megmutatni Magyarország pozitív oldalát. Nem csak Budapestet, hanem a vidéket is. Most vettünk egy magyar vizslát a családommal, szóval még többet járom majd a természetet a kutyával és a kamerával.

          Forrás: Forbes magazin/Sándor Krisztián – Fotó: Sebestyén László