Kézilabda kupa

Az élsportolók számára, egy-egy kivételtől eltekintve ideális esetben is legfeljebb tizenöt-húsz év az aktív pályafutás, ezt követően pedig nagyon sokan nehezen találják meg a helyüket. Épp ezért fontos, hogy az edzések mellett, aki teheti, az tanuljon, képezze magát, vagy leg- alább tervezze meg a karrierjét követő életét.

Pásztor Noémi például a gyerekek számára követendő példát mutat azzal, hogy az élsport mellett az egyetemen is ragyogóan megállja a helyét. A junior világbajnok, és már felnőtt válogatott beálló a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi karának dietetika szakos hallgatója, és a hét elején épp túljutott az aktuális félév legnagyobb kihívást jelentő vizs- gáján.

– Ez volt a legnehezebb, a gyakorlati dietetika – mondta már megkönnyebbülten Pásztor Noémi. – Nagy vonalakban a betegségekről, a tünetekről, a kezelésekről, a különböző diéták- ról szól a tárgy, de ez tipikusan az, amikor az se elég, ha mindent tudunk. A legfontosabb tárgy, nyolc kredites, míg a többi általában csak kettő. Élvezem egyébként, szeretem tanulni, ez az, ami érdekel, csak mindig félek a vizsgától, hogy nehogy olyat kérdezzenek, ami épp nem jut eszembe, pedig amúgy tudom. Az is jó érzés, hogy a korábbi félévekben tanultak most segítettek, hiszen összeálltak egy egésszé.

Azt gondolhatnánk, hogy aki élsportolóként a munkáját szinte állandóan a közvélemény figyelme előtt végzi, az hozzászokik a szerepléshez, és nem okoz neki izgalmat a vizsga, de ez azért nem olyan egyszerű.

– Gyerekkoromban is jobban izgultam, ha egyedül kellett kiállnom beszélni, de meccseken nem. Most magabiztosan „mentem” vizsgára, mert volt időm tanulni, de az rossz volt, hogy nem tudtam, mikor kerül rám a sor. A vizsga előtti este nem sokat aludtam, de nem az izgalom miatt, hanem azért, mert ilyenkor mindig pörög még a fejemben, amit megtanultam. Nem vagyok az éjszaka tanuló típus, jobban fog az agyam, ha fitt vagyok, tíz, fél tizenegy körül maximum átolvasom még egyszer az anyagot, de később már nem erőltetem.

Noémi mesélt arról is, hogy bár néha a nehézségek miatt majdnem hátat fordított az isko- lának, de most, hogy közel egyre közelebb kerül a diplomához már új célt is tűzött ki maga elé.

– Szerettem volna diplomát, illetve tanulni mindenképp, de az elején, a felvételi környékén még nem tudtam pontosan, hogy mit akarok. Úgy kezdtem neki az egyetemnek, hogy lesz, ami lesz, szeretném megcsinálni, de majd meglátjuk, hogy az élet miként alakítja. Aztán, azóta mindig épp jól jött ki a program, vagy mindig épp akkor volt kedves a tanár, amikor szükségem volt rá. Sokszor éreztem úgy egy-egy rosszul sikerült vizsga után, hogy na, ennyi volt, itt hagyom, vagy legalább halasztom a félévet, de annyira jó közösséget találtam az egyetemen is, hogy végül folytattam, mert nem szeretnék másik évfolyamba kerülni. Egyre közelebb vagyok, egy évem van hátra a diplomáig, és most már új célt is találtam: szeretném majd a végén elmondani magamról, hogy azon kevesek közé tartozom, akik élsportolóként csúszás nélkül szerezték meg a diplomát. Annak is örülök, hogy idén először azt éreztem, hogy elfogadták, hogy sportoló vagyok, pedig korábban ez nem mindig volt így. Volt, hogy a társak eszméltek rá, amikor látták a tévében egy meccsünket, hogy „mi bulizunk, te meg most is játszol”, de a tanároktól is több segítséget kaptam, főleg az említett nehéz tárgynál, a gyakorlati dietetikánál köszönhetek sokat az oktatómnak.

Mennyire nehéz a fizikailag és pszichésen is megterhelő edzések és meccsek mellett a tanul- mányokra is koncentrálni?

„Megkapom olykor, hogy csak a kézire kellene koncentrálni, de aki ismer, az tudja, hogy nekem segít a tanulás. Azt hiszem, beleőrülnék a gondolataimba, ha csak a sport lenne, egy-egy rosszabbul sikerült edzés után egész héten azon kattognék, hogy ezt vagy azt miért hagytam ki. Hasznos, hogy más környezetben is vagyok, így érzem egyensúlyban az élete- met. Harmadikos korom óta kézilabdázom, vagyis végig kísérte az életemet a kézi és a tanu- lás.

Forrás: fradi.hu